Ursulának úgy általában sem volna haszontalan elhúznia a csíkot – óriási károkat okozott

„Time to go.” – írta ki a magyar miniszterelnök az X-oldalán, ahol a piros háttérből a kép szélén már egy lábbal a fehér kereten kívülre lépő Ursula von der Leyen látható. Nincs vádaskodás, gyalázkodás, még csak felkiáltójel sem a mondat végén.

A magyar ellenzéki politikusok is írnak hasonlókat Orbánról, persze egészen más stílusban, de egy három százalékos támogatottságú vagy egy parlamenten kívüli, egyelőre semmiféle produktumot fel nem mutató párt elnökétől ezek csak gyerekes hőzöngések, ahol a tanítóbácsi mellé akar valaki felkéredzkedni egy kis nagyotmondással.

2019-ben Manfred Weber már fogta a bizottsági elnöki szék karfáját, amikor a Fidesz elnökének közbeavatkozására a bajor politikus helyére (aki ugye nem akart a magyarok szavazataival az EB élére avanzsálni, s noha ezt csak magabiztos gőgje mondatta vele, hát nem is tudott) egy nőt, a hétgyermekes német védelmi minisztert választották. Így az üzenet nem üres kivagyiság, hanem finom utalás:

Ursulának általában sem volna haszontalan elhúznia a csíkot, hiszen a kontinens háborúba rángatása, a migráció félrekezelése, a tagállamok szuverenitása elleni durva támadásai miatt megérett erre az idő, de most konkrét eset is adódott: csütörtökön szavaznak az ellene benyújtott bizalmatlansági indítványról, amire az alapot a Covid-vakcinák körüli, máig tisztázatlan milliárdos beszerzési machináció szolgáltatja.

Pozsgay Imre köztársasági elnökségének szadeszos megfúrása óta tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória.

De nemcsak a magyarokkal, hanem az EU saját játékszabályaival és hagyományaival is rendszeresen szembemegy. Kicsit olyan Tisza pártosan összetákolt koalíciójában mindenki összefogott – zöldek, liberálisok, szociáldemokraták, különböző néppárti álkonzervatívok –, hogy a ténylegesen legerősebb kereszténydemokrata, patrióta akarat ne érvényesülhessen.

A demokráciát, vagyis a népakaratot, láttuk, már megcsúfolták. De a (jobboldali vezetésű) tagállamokon számonkért korrupcióellenességet sem gyakorolják magukon. A sorra kipattanó ügyek közül a legaljasabb (mert az emberek betegségéhez, kiszolgáltatottságához kötődik) éppenséggel a bizottsági elnök gyanús üzelme,

A kisebbségvédelem, amire oly nagy hangsúlyt helyeznek, ha szexuális devianciákról vagy a hagyományos társadalom szabályait áthágókról van szó, hirtelen elillan, amikor őshonos nemzeti minoritásokat kellene megvédeni akár jelenlegi, akár leendőnek szánt uniós országokban. A politikai kisebbségek jogai is elsősorban jobboldali többségű államokban érdekesek, ám ha patriótákról van szó, még a törvény szerint járó pozíciókat is megvonják tőlük.

A jogállamiság vagy az átlátható gazdálkodás is csak mások esetében izgatja Von der Leyent; amikor ők vesznek fel közös hitelt (amit mi például kifejezetten elleneztünk), eszük ágában sincs szétosztani, csak a kamatokat és fizetési kötelezettségeket.

A schengeni övezethez tartozásunkból fakadó kötelezettségünknek megfelelően védjük az EU külső határait – ezért gigantikus büntetést kapunk, míg mások olyan állapotokat teremtenek az illegális migránsok beengedésével, hogy belső határokat kell lezárni a teljes káosz miatt.

Ezzel együtt Von der Leyent most még bizonyára nem fogják leváltani, mert a közös bizniszben érdekelt mainstream pártcsaládok kiállnak mellette.

De az, hogy az ügy legalább eddig a fázisig eljuthatott, arra utal, recsegnek a progresszív tartóoszlopok. Csak nehogy, miként Sámson, a végüket érző posztmodern frakciók az egész építményt magukra döntsék, és mi is ott ragadjunk velük együtt.

***

(Nyitókép: AFP)